Az Ember Fia


A szinoptikus (egybehangzó) evangéliumokban
(Máté, Márk, Lukács) Jézus több, mint hatvanszor
hivatkozik magára mint az „Emberfiára”
(arámul „bar Nasa”.) Az evangéliumokon kívül azonban
alig találunk ilyen hivatkozást. Sokan úgy vélik, hogy
Jézus Dániel könyve 7:13-ra utalva nevezi magát így.
Ott Dániel ezt írja: „Látám éjszakai látásokban, és ímé
az égnek felhőiben mint valami emberfia jőve; és méne
az öreg korúhoz, és eleibe vivék őt. És ada néki hatalmat,
dicsőséget és országot, és minden nép, nemzet és nyelv
néki szolgála; az ő hatalma örökkévaló hatalom, a mely
el nem múlik, és az ő országa meg nem rontatik.”.
A hatvannégy hivatkozás közül hat közvetlenül hivatkozik
erre és sok másik utal Dániel világvégére vonatkozó
jelenésszerű írására. Sok hittudós szerint az „Ember Fia”
kifejezés Jézus általi használata összefügg a legrégibb,
a Márk szerinti evangélium 13. (Márk 13:5) részében olvasható,
az utolsó időket sejtető rövid leírással, mely nézet Jézust
egy, az apokaliptikus zsidóságot képviselő igehirdetőnek
festi le. Ugyanakkor a „bar nasha” kifejezés az arámi
nyelvben általánosan egyszerű „ember” értelemben volt
használatos, és emiatt némelyek azon a nézeten vannak,
hogy Jézus sem használta mindig másképpen.



Isten Fia


Az Újszövetség néhány helyen Jézust „az Isten Fiának” hívja.
Jézus soha nem nevezte magát közvetlenül így, bár sokszor
hivatkozott Istenre mint atyjára. A keresztények egyetemesen
Isten tényleges fiának, az Isten egyszülött fiának (Ján3:16),
az Atyával egynek tekintik Jézust az I. niceai zsinat
határozata (325) szerint is. Ilyen módon ez a kifejezés
egyértelműen istenségre utal. A héber Biblia viszont
más értelmekben is használja az „Isten fia” kifejezést:
mennyei, vagy angyali lények, Izrael gyermekei, és
némely királyok is említve vannak ezzel a címmel.
Az Újszövetségben nincs arra utalás, hogy a korai
keresztények Jézust bármikor is angyalnak tartották
volna, hanem inkább, mint Márk is, Jézust Dávid király
fiaként, Lukács pedig annak leszármazottjaként azonosítja.

Sámuel második könyve (7:13-14) azt írja Dávid fiáról:
„…megerősítem az ő királyságának trónját mindörökké.
Én leszek néki atyja, és ő lészen nékem fiam…”
Zsoltárok 2:7-ben olvashatjuk: „… Én fiam vagy te;
én ma nemzettelek téged. Kérjed tőlem és odaadom néked a
Pogányokat örökségűl, és Birtokodúl a föld Határait….
” Zsoltárok 89:27: „Ő így szólít engem: Atyám vagy te;
én Istenem (…)! Én meg elsőszülöttemmé teszem őt
és felebbvalóvá a föld királyainál.” Ezek alapján sok
keresztény úgy hiszi, hogy ezek és más szövegek próféciaként
Jézusra, mint Dávid „ama magjá”-ra vonatkoznak.

A Biblia utáni zsidóságban ezt a nevet gyakran használták
becsületes, igaz emberekre, mint az apokrif Sirák 4:10.
Salamon Bölcsessége 2:17 és a Jubileumok könyve 1:24
Isten minden igaz embert az ő fiának nevez. Így nyilatkozott
Philo is, és a Talmud különböző tanítói (rabbik) jelentik ki,
hogy az izraeliták jók és hogy ők Isten gyermekei. A Talmudban
olvasható egy, Jézus példájához nagyon hasonló
történetet is: Isten „az én fiam”-nak nevezte Hanina rabbit,
aki amellett, hogy szintén csodákat művelt, képes volt
ellentállni Agrátnak, a démonok királynőjének. Tehát míg
egyes tudósok úgy vélik, hogy az „Isten Fia” megjelölés
a Galilea-beli csodatevőkre vonatkozik, mások pogány
eredetet tulajdonítanak neki, mint például az egyiptomi
ptolemaida királyok, akik némelyike magát Zeusz
vagy Héliosz (a napisten) fiának tekintette. A római
császárok egyik hivatalos címe is „Divi Filius”,
azaz Isten Fia volt. Mindezek a példák arra utalnak,
hogy az a hit, hogy Jézus ténylegesen az „Isten Fia”
volt, és isteni származásának az ő messiási, krisztusi
lényével való társítása valójában a kereszténységnek
a zsidóságtól való elszakadása után alakult ki,
a Kr. u. 4.század előtt.

Jézus gyakran az ő atyjának nevezte Istent, ami megkülönböztete
őt korának többi rabbijától. Az arámi nyelvben az „atyja fia”
kifejezés „bar-Abbas”, ami sok különböző, általánosan
nem elfogadott magyarázatnak adott alapot a Barabbás
történetével kapcsolatosan (Máté evangéliuma 27:21).


A zsidók királya


Ez a cím Jézus életének két epizódjában tűnik fel.
A Máté és Lukács evangéliumaiban dokumentált
nemzedékrend (leszármazástábla) igazolni látszik mindkét
helyzetet, és így azok hallgatólagosan érvényes címként
vannak elfogadva. Első alkalommal a napkeleti bölcsek
(„Háromkirályok”) említették így, mikor Heródes
királytól érdeklődtek, mondván: „Hol van a zsidók
királya, a ki megszületett? Mert láttuk az ő csillagát
napkeleten, és azért jövénk, hogy tisztességet tegyünk néki.
” (Máté evangéliuma 2:2). Erre a törvénytudók azt válaszolták,
hogy Mikeás próféta jóslása szerint a zsidók királyának
Betlehemben kell születnie: „De te, Efratának Bethleheme,
bár kicsiny vagy a Júda ezrei között: belőled származik nékem,
a ki uralkodó az Izráelen; a kinek származása eleitől fogva,
öröktől fogva van.” (Mikeás 5:2). A második alkalommal
Jézus perén fordul elő a kifejezés: „És megkérdé őt Pilátus:
Te vagy-é a zsidók királya? Ő pedig felelvén, monda néki:
Te mondod.” (Márk 15:2). Ebből úgy tűnik, hogy a
Nagytanács (Szanhedrin) megmondta Pilátusnak, hogy
Jézus magát így nevezte. Pilátus ezután elrendelte,
hogy a kereszten lévő vádcímtábla (titulus crucis) szövege
„Názáreti Jézus, a Zsidók Királya” legyen arámi, latin
és görög nyelven. A latin szöveg "Iesus Nazarenus
Rex Iudaeorum" volt, innen származik a Jézus keresztre
feszítését ábrázoló sok képen látható INRI betűszó.

A Krisztus a Király cím egy római katolikus teológiából
származó kifejezés, ami arra utal, hogy Krisztusnak
az életünk minden megnyilvánulását uralnia kell, a politikai
életet is beleértve – emiatt ez a szekularizmus, azaz a vallástalan
politikai kultúra ellentétét képviseli.